Az emberi lélek veszélyhelyzetben különös módon próbál kapaszkodót találni. Ötvenhárom évvel ezelőtt ért véget az a hatnapos stockholmi túszdráma, amely után megszületett a „Stockholm-szindróma” fogalma. Ma azonban már korántsem egyértelmű, hogy valóban önálló szindrómáról van-e szó.
1973. augusztus 23-án Jan-Erik Olsson fegyverrel lépett be a stockholmi Kreditbankenbe, majd négy banki alkalmazottat – három nőt és egy férfit – túszul ejtett, és hat napig egy páncélteremben tartotta őket. Augusztus 28-án engedte szabadon a foglyokat.
A túszdráma idején a fogvatartottak közül többen jobban bíztak fogva tartóikban, mint a kiszabadításukon dolgozó rendőrökben. A szabadulás után sem beszéltek mindannyian negatív értelemben a támadókról. A köznyelvben a Stockholm-szindróma azt a helyzetet jelöli, amikor a fogvatartott bizalmat, szélsőséges esetben szeretetet kezd érezni a fogva tartója iránt.
Dr. Makai Gábor klinikai szakpszichológus és pszichoterapeuta szerint fontos különválasztani a veszélyhelyzetben kialakuló kötődést annak későbbi fennmaradásától. Az első önmagában nem betegség, hanem a túléléshez való alkalmazkodás egyik tudattalan formája.
– Én azt gondolom, ez egy pszichológiai jelenség, tulajdonképpen a túléléshez való alkalmazkodásnak egy tudattalan formája – mondta a klinikai szakpszichológus.
A túsz számára a fogva tartó válik az életben maradás kulcsává. Ha sikerül kapcsolatot kialakítania vele, azzal megpróbálhatja befolyásolni a támadó viselkedését, miközben saját rettegését is csökkentheti. A pozitív érzelmek és a fogvatartó kedvessége azt az érzést erősítheti, hogy nagyobb esély van a túlélésre.
– A fogvatartott kedvessége és a pozitív érzelmek megélése annak a valószínűségét erősíti, hogy életben marad – fejtette ki dr. Makai Gábor.
Ez a kötődés bizonyos mértékig a kontroll érzését is visszaadhatja annak, akitől valójában minden irányítást elvettek. Ha úgy érzi, képes hatni a fogva tartójára, már nem teljesen passzív elszenvedője a történteknek.
– Ez természetesen csak a kontroll illúziója, de alapvetően a kontroll érzését valamilyen szinten visszaadja – fogalmazott a pszichoterapeuta.
A veszélyhelyzetben kialakuló kötődés tehát nem feltétlenül kóros. Más kérdés, ha az érzés a szabadulás után is fennmarad. Ilyenkor a trauma ellen védő lelki mechanizmus tarthatja életben a kapcsolatot: az áldozat tompítja a negatív élményeket, és fenntartja az érzelmi dinamikát, mert így nem kell egyszerre szembenéznie mindazzal, ami vele történt. Ez már kóros irányt vehet.
A fogalom tudományos státusza máig bizonytalan. Nils Bejerot pszichiáter és kriminológus eredetileg a „Norrmalmstorg-szindróma” kifejezést használta, amely később Stockholm-szindrómaként terjedt el. A jelenség azonban nem szerepel önálló diagnózisként a nemzetközi klasszifikációs rendszerekben. Kristin Enmark, az egyik egykori túsz, tagadta, hogy betegesen kötődött volna fogva tartóihoz. Állítása szerint egyszerűen azt próbálta elérni, hogy életben maradjon.
Enmark a 23 éves Kristin Enmark volt, aki még Olof Palme miniszterelnököt is felhívta. Azt mondta, a rendőrségtől tart, Jan-Erik Olssonban és társában, Clark Olofssonban viszont bízik. Olsson egyik követelése az volt, hogy engedjék ki a börtönből régi társát, Olofssont, akit végül be is vittek a bankba. A túszdráma augusztus 28-án, könnygáz bevetésével ért véget.
A Stockholm-szindrómaként emlegetett lelki működés egyik szélsőséges példájaként gyakran hozzák fel Natascha Kampusch történetét is. A tízéves osztrák kislányt Wolfgang Priklopil 1998-ban rabolta el, és több mint nyolc éven át tartotta fogva. Kampusch 2006. augusztus 23-án menekült el, amikor fogva tartója telefonálás közben eltávolodott tőle. Priklopil még aznap öngyilkos lett.
A közvéleményt később megdöbbentette, hogy Kampusch gyászolta elrablóját, és úgy beszélt róla, mint aki az élete részévé vált. Ő maga azonban tiltakozott az ellen, hogy élményeit egyszerűen Stockholm-szindrómának nevezzék.
Dr. Makai Gábor szerint Kampusch története más, mint egy néhány napos túszhelyzet. Egy gyermek személyiségének éveken át tartó, tudatos átalakításáról volt szó.
– Tudatosan, szisztematikusan, éveken át folyamatában rombolták szét az önértékelését, az önképét.
A külvilág fokozatosan elveszítette számára a biztonság jelentését, miközben a bántalmazó vált az egyetlen emberré, akitől az élete függött. Ennek végpontján az áldozat már nem a bántalmazót láthatta benne, hanem a megmentőjét.
– Abban, aki bántalmazta, már nem a bántalmazót látta, hanem a megmentőjét – fogalmazott a szakpszichológus.
A hasonló lelki működés enyhébb formái a hétköznapokban is megjelenhetnek. Bántalmazó párkapcsolatban, családban vagy más függőségi helyzetben előfordulhat, hogy valaki mentegetni kezdi azt, aki árt neki: „csak dühös volt”, „nem úgy gondolta”, „én tehetek róla”. A dinamika ilyenkor is hasonló: az ember úgy próbál biztonságot teremteni egy fenyegető kapcsolatban, hogy átértelmezi a vele történteket.
– Ez tulajdonképpen az említett patológiás kötődésnek egy mini változata.
A fogalom mögött ezért nem egy egyszerű, minden helyzetre érvényes diagnózis áll. A veszélyben kialakuló kötődés sokszor a túlélés szolgálatába álló alkalmazkodás, amelynek későbbi fennmaradása azonban már komoly lelki terhet jelezhet.
